Paulo Coelho-tól

2011 március 15. | Szerző: bemese00 |

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő,
színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon
repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon
megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (…) A nő
csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra
gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar
ismerni? És megijedt. (…) És azt gondolta: “Csapdát állítok neki. Ha
megint jön, többé nem repülhet el tőlem.” A madár szintén szerelmes volt
belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és
fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (…) Mivel a
madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan
elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (…) Egyik
nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá
gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor
először meglátta boldogan repülni a felhők között. (…) A madár nélkül
az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan
bekopogtatott hozzá. “Miért jöttél?” – kérdezte a halált. “Hogy újra
együtt repülhess a madaraddal” – felelte a halál. “Ha hagytad volna,
hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted
volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged,
hogy újra találkozhass vele.”