Én is vártam már rád. Valahogyan mindig hittem: egy nap eljössz értem, bárhol jársz!

2011 március 16. | Szerző: bemese00 |

 14 órát bír a nyugtató. Most olvastam valami hülye fórumot. Abban volt, hogy 5-10-20 év házasságban. És összeroppantam. Mert Vele lesz mindig. Mindig. És ilyenkor fel tudnám magam aggatni a legközelebbi fára. Mert: Te vagy az álmom.

Közben ezt hallgatom és bőgök, mint egy hülye. Mert nem fog eljönni értem, sohasem lesz olyan, mint volt, nem lesz nekem Ő soha. Mintha nem is létezne. Nem is létezik. Nem. Csak a képzeletem szüleménye, nem is létezett soha. Sohasem volt az enyém, mert az övé volt. Az övé. És én? Én a sötét démonoké voltam, ahogy most is. Akik a földben lakoznak. Vagy a csillagok között szállnak. Meg kéne már tudni.

Sosem lesz már olyan, mint volt. De miért is lenne? A világ változik, mi változunk. Nem lesz mér semmilyen. Soha. Soha.

“Amiben hittem, benned testes ölt.” Amiben hittem. Már nem hiszek, nincs hit. Csak a tények, a mocskos, undorító tények. Én vagyok a kirekesztett, kegyvesztett, eltiport szarcsimbók. Ennyit érek. Mindig is ennyit értem. Ennyit, nem többet. Mit keresek még itt? Mit?

Én gyilkos akarok lenni. Már halott vagyok, úgyis. Ez már csak fizikai burok. Egy burok.

Egy emlék rólam –ez szóljon majd akkor….