Tegnap alig aludtam valamit. Vagyis aludtam, miközben ment a tv, nem bírom a csendet. Végül is hajnali 5 felé kapcsolhattam ki. Aztán 6 felé feébredtem, utána már csak szenvedtem. Egész nap csak feküdtem. Gondolkodtam, néha sírtam. Takarítani kellett volna. Este 6-ra tudtam magam annyira összeszedni, hogy a két heti mosatlant végre felszámoljam, mivel már nem volt miből innom. Király. De ha azt nézzük, kis lépésekkel kell kezdeni. Aztán fürdés, hajmosás. Utána jó érzés volt. hogy tettem valamit. Hogy képes voltam hajat mosni. Röfej. Röhejes vagyok.
Este persze nem bírtam elaludni, néztem egy filmet, de dögunalom volt.
Ma melóztam. Jó volt. Bár ebben az is közrejátszott, hogy reggel bekaptam egy nyugtatót. Legalább kimozdít a munka, nem agyalok folyamatosan. Mindig néztem ki az ablakon, hátha feltűnik Ő. Tudtam, hogy úgysem fog. Tudtam. Ugyanúgy, ahogy jöttem haza, néztem nincs-e ott a kocsi. Nem-e jött el. Azt hiszem, ez betegség nálam. Mindig csak nézem a kocsikat, hogy mikor jön el hozzám. Nem értem. Tavaly ilyenkor ugyanígy vártam rá, de akkor arra gondoltam, hogy “Vigyél el!”. Mostmár nem gondolok erre. Nem tudom, mi lenne, ha eljönne. Már nem is tudom, milyen. Létezik Ő egyáltalán? Fizikai lény? Hús-vér ember? Vagy csak az agyamban létezik? Kezdem ezt hinni. Olyan távolinak tűnik minden vele kapcsolatos. Voltunk mi együtt? Aludtunk együtt? Szeretkeztünk? Megölelt? Igaz volt ez? Éreztem a teste melegét? Nem érzek már semmit. Semmit. Tán igaz se volt.
Majd akkor fogom elhinni, hogy hús és vér és hozzám tartozik, ha elviszem egy helyre. 3 óra alatt ott leszünk. A zsebemben lesz két gyűrű, amit még két éve néztünk ki. És ott fogom elvenni. Örökké az enyém lesz. Nem csak az álmaimban, nem csak az álmaiban, hanem meglezs a saját álmunk a valóságban.