2011 május 30. | Szerző: bemese00 |

“A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.”

Vannak
olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki,
hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Lord

Az élet megy tovább, mindig csak megy tovább. Ha hagyjuk a boldogságot elmenni mellettünk, akkor is. Az idő pedig egyre csak fogy. Múlik az idő. Begyógyítja a sebeket, lenyugtat, megnyugtat, a problémákra ráfújja a homokot, az érzéseket pedig elfújja a szél. A gyerekek felnőnek, az emlékek elhalványulnak. Vannak emlékek, amelyek sosem vesznek feledésbe. Vannak titkok, melyek kiderülnek, régi sebek, melyek felszakadnak, magukkal rántanak mindent és mindenkit. Csúnya világban élünk. Nem jó, hogy ezt már kisgyerekként meg kellett tudnom. Hogyan legyek így boldog? Terhekkel, sötétségben, démonokkal?
Mindig van, aki segít. Mindig van, aki melletted áll. Melletted van, ha már nem bírod. Mert bírni kell. Bízni a jövőben. Bízni abban, hogy az emberek változnak, az álmok valóra válnak, az álmainkat valóra tudjuk váltani. Bízni abban, hogyha valami megtörténik x-szer, ha valaki megteszi x-szer, másképp dönt x+1-jére. Döntések. 3 hónapom van, hogy készen álljak. Valamire, mi tán sose jön el.