Gondolatok valahonnan mélyről

2011 november 17. | Szerző: bemese00 |

 Mikor is kezdődhetett? A kineziológus visszament az életemben és azt mondta, hogy magzati 5 hetes koromban történt velem valami. Valami rossz, ami megmaradt. Ezért vagyok ilyen. Lehet. Már akkor is érezhettem valamit. Valami rosszat. amiért nem akartam megszületni. miért hívtak életre az anyámék, Vajon tudták már akkor, hogy ilyen nyomoronc gyerekük lesz? Akkor is akartak volna? Ha tudják, hogy mennyi fájdalommal lesz teli az életem?

Rossz. Újra. Megint. Pedig szedem a gyógyszert, egyet reggel, egyet este. Mégis. Mégis mintha a fejem felett pallos lebegne, ami bármikor lecsaphat. Pedig megvan minden,amit kívánhatna az ember. Csak boldogság nincs. Pozitívság. Optimizmus. Csak fájdalom. 

Emlékszem, amikor exszel gondolkodtunk azon, hogy kellene egy cica. Mert tudta, olvasta, hogy depressziós embernek jót tesz egy kisállat, a simogatás. Most is itt van velem a cica, van, aki vár, akiért érdemes élni. Élni? Élet? Ez? Vár, amikor hazajövök, idejön, látszik rajta, hogy szeret. De nélkülem is megvolt. Boldogan.

Annyiszor öngyilkos akartam már lenni. Sokszor. Most is ezen agyalok. Sírok, mert annyira fáj minden. Az élet. Aztán arra gondolok, hogy olyan vagyok, mint egy hisztis kisgyerek, sír, sír, szomorúan.Lehet, ez csak hiszti. Hisztizek az élet ellen. Nem én kértem, nem akartam leszületni ide! Mit kell megtanulnom? Mit? Elviselni a fájdalmat, a szenvedést? Élni így? Ez most a feladat? Ki tud segíteni? senki sem tud, csak magamon tudnék, ha tudnék. Maradjanak hát a kis célok, napról-napra élni. Menni egyre tovább, várni, hogy egyre jobb legyen. Volt is valaha jobb? Biztos volt. Emlékszem boldog pillanatokra, kiegyensúlyozott napokra, hetekre. A Nap melengető sugaraira az arcomon és a mosolyra a szívemben. Újra el kellene ezt érni. Valahogyan.